driftgarázs

Ezt megkaptuk, a "negatívan" záruló taszári OB2 futamra csak ez kellett...

Ezzel persze lelőném a poént, de nem így van. Este 7 környékén végül elindultunk Szerbiába, eleget tenni barátaink felkérésének, bíráskodni és bemutatózni a belgrádi versenyükön. Nem is kell ecseteljem, milyen a majdnem nyílegyenes autópálya helyett a Mecsek északi lejtőin végigautózni a Daunáig, majd a hirhedt 51-es úton legurulni a herceghalmi határátkelőig. Ahhoz képest gyorsan és hiba nélkül eltelt az út. A határ már ijesztőbb volt, már csak a múltidéző arculata és az ott dolgozók miatt is. Gondoltuk mi kis buták, egy kisebb határon majd könnyebben és gyorsabban átjutunk, de ez csak csacska remény. A magyar oldalon persze simán átsurrantunk, épp csak megnézegették a versenyautókat. A szerbek hozták a formájukat, a köszönésen kívűl semmilyen idegen nyelv, még magyar se, az angol meghívólevélből maximum a teherautók rendszámait ismerték fel meg azt, hogy Belgrád... gondolom :)

Először ATA-Carnet papírt kértek, magyaráztuk hogy nincs és nem is lesz... és nem is kell. Aztán jött a vámárúérték meghatározása, de ezt is kidumáltam belőlük, természtesen nem vámolunk semmit. Valami pénzeket is emlegettek, én meg a röszkei átkelésre hivatkoztam, hogy gond nélkül átmentünk és szó sem lehet semmi pénzről, mert ha egyszer nem kellett akkor soha nem kell és kész. Utolsó próbálkozásuk a sok gumi megszámolása és vámoltatása volt ha nem hozzuk vissza, de akkor még abban a hitben magyarázkodtam nekik, hogy 1 pár gumi az pár perc, pukk és kuka. Na ebben nagyot tévedtem...

A szocreál, múlt évezredet idéző határ több mint fél óráig tartó átlépése után ugyanez az érzés fogott el minket a továbbiakban is. Régimódi kis falvak, városkák. Csakhogy nem a tájjelegü, hanem a kommunizmus sivárságát visszaidéző stílusban. A műholdak és a táblák néha nem voltak szinkronban, de mi csak követtük amit épp jónak láttunk. Így teltek múltak a kilométerek és valahogy nem közeledtünk a végcélhoz. Még a hőn áhított gyorsforgalmi úthoz sem, bár utóbb kiderűlt, sokáig párhuzamosan mentünk vele. Aztán jött a "csoda", egyszercsak ott termett előttünk a főút, szinte már örömmel készítettük a borsos pályadíjra való eurókat, csak végre menjünk kicsit nyugodtabban, egyenesebben és bambábban. Laky nem olyan gyakorlott sofőr, én a világból is kimentem volna. Innen sima utunk vezetett Belgrádig, ahol viszont várt még ránk egy kis kaland. 

Bár a szállásunk alig 1 kilométerre volt az autópálya városon át vezető szakaszától, a számozás és az utcanevek megkavartak. Laky már jelezte, hogy neki meg kéne állnia egy kúton de olyan közel voltunk, hogy ezt nem terveztük. A kihajtó a pályáról dupla volt, emiatt persze az épp minket előző Laky valamiért pont elszúrta és eltüntek negyed órára a szerb nagyvárosban. Mi sem jártunk jobban, leparkoltunk egy helyen és nézelődtünk jobbra balra. Akkor még nem tudtuk, hogy a szállásunkkal épp szemben voltunk. Megvolt hát az utca, de sehol a szám. A páros oldal lakónegyed, a páratlan viszont ipari, konkrétabban egy pályaudvar széle, mondjuk mint a mi Podmaniczky utcánk. Végül egy sarki hotel és étterem igazított útba, ők mondták meg, hogy épp jól tippeltünk az egyik épületre ami mellett korábban álltunk. Alig hogy visszaűltünk a kocsiba és indultunk volna, elénk vágott egy subaru és kipattant belőle Bojan, ugrált, nevetve kiabált és ráfeküdt a szemerkélő eső áztatta motorháztetőnkre. Kiszálltunk, üdvözöltük egymást majd ő is biztosított bennünket, hogy most már jó irányba tartunk. Amikor odaértünk a szállás parkolójába, bejelentkeztek Lakyék is, így rövid navigálással mind megvoltunk.

Természetesen olyan jól aludtunk, hogy nem zavart még az a pár vonat sem, ami az éjszaka a pályaudvaron mozgott. Kipihenten ébredtünk megjósoltan borús reggelre, de titkon reméltük, megkímél az eső. Nem így lett, ahogy a közelben fekvő pályára értünk elkezdett szemerkélni. Veljko Bogdanovics, a Tuning & Styling magazin főszerkesztője és a rendezvény egyik szervezője -de leginkább a barátunk- reggel eljött értünk, hogy ne kelljen a városban kutyagolnunk ismeretlen utakon. Pedig nagyon szép helyen fekszik az Ada Huja gokartpálya, egy kisebb félszigeten egy hajókikötő öble és a Duna között, kilátásként még egy hegyoldalt is kaptunk.

Kihagytam a reggelit! Amikor Kragujevácban voltunk, Levota Andi főzött ránk így el is felejtettük megkóstolni a helyi "hamburgert", egy pita szerű tésztába csomagolt hatalmas adag sütött húspogácsát mindenféle kiegszítővel. Még este a kisebb kavargás közben kiszúrtam magamnak egy büfét az utca sarkán, reggel oda is rángattam magammal a brigádot. Azt hiszem senki sem bánta meg a párszáz méter sétát, nagyon kiadós és finom reggelink lett.

Vissza a pályára, hol lepakolás után egyből hadrendbe álltunk, Laky fel a pályára, Z0tya azonban sajnos megitta a levét annak, hogy hozzá fűződik a pontozás adminisztrációjának kialakítása, a szerbeknek nem kevés időn keresztül kellett magyarázni a rendszert. De talán megérte, egy újabb országban kezdik helyesen kezelni a drift sportág bírálását. Én eközben a kapcsolatainkat ápoltam és építettem, így második alkalommal már nem voltunk idegenek, az összes pilóta barátságosan közelített, barátként kezelt és valaki szinte folyamatosan szóval tartott. A hangulatra kicsit, de a rendezvényre nagyon rányomta a bélyegét az eső, néző szinte alig látogatott el a versenyre, pedig láttunk már képeket, napos időben itt akár ezer feletti nézőszám is van. Végül persze Z0tya és pályára jutott az Escorttal, így teljes lett az uralom. Mindenki a pickup-ra és a ralilegendára figyelt. Jó kis esős edzés lett, nem tudthattuk ez még mennyire jól jöhet majd Kakucsra.

Eljött a verseny ideje, Kurucz Ádi, jómagam valamint a Westfield Sportcars képviseletében Angliából Ben Marr voltunk a bírák. Bennek gyorsan elmagyaráztuk mit és hogyan pontozunk, majd jöttek a versenyzők. Várható volt Bojan Kurbalija fölénye, nem is lepődtünk meg a későbbi győzelmén, de azért volt aki már a közelében jár. Az időjárás és a nézők hiánya miatt végülis egy egyfordulós kvalifikáció adta a verseny végeredményét. Legközelebb majd csatáznak a srácok, de valljuk be, "amatőröknek" nem is kell a páros csatákat erőltetni, kevesen álltak volna helyt.

A nap kicsit fázva és megázva, de jókedvűen telt el. Ha legközelebb hívnak, akkor is biztosan elmegyünk ez nem is lehet kérdés. Újabb ország, akikkel a távolság és a határ elválaszt, a nyelv és a kultúra különbözővé tesz de a sport szeretete összehoz.

Hosszú búcsúzkodás szerb sporttársainktól, majd visszanavigáltuk magunkat a büféhez feltankolni a hazaútra egy kis helyi valamiből, aminek a nevét egyszerűen nem bírjuk megjegyezni, de finom. Innen egy ugrás a pálya, és már gurultunk is a határ felé, ahol reméltük gyorsan árjutunk és valamikor éjjel már az ágyikónkban lehetünk. Leszurkoltuk a kapuknál a pályadíjat, repesztettünk a határnak. A sor nem is volt vészes, ellenben nagyon lassú. Sok időnk ott maradt, de még így sem volt annyira rossz az átkelés, mint ahogy korábban hírekben hallottuk. Reméljük nem is olyan sok idő múlva már ez a határ is megszűnik.

Magyar oldalon már semmi extra nem volt, 2x 2 sáv sötétszürke aszfalt nekünk az M0-ig, Lakyéknak pedig az M0 északkeleti szektorának akkori hiányában Pestig.

Azt hiszem ennyi, utószóként sem tudok mit írni, az érzéseinket beleírtam a beszámolóba.

Jó volt.